2017. augusztus 12., szombat

Tizenkettedik rész: Első nap

Miután végeztünk az ebéddel és megkaptuk az útbaigazítást, Jace és Alec elment. Magnus csak azért maradt, mert Neo újoncnak számított és szeretett volna adni neki néhány leckét, mielőtt átveszi a helyét. Sarahval a napokban továbbra is kerültük egymást, ha találkoztunk egy halk sziánk kívül nem kommunikáltunk.  
A tanítások egy héten belül kezdődtek, addigra minket, tanárokat is felkészítettek, hogy mit kell csinálnunk. Szerencsére én nem valami unalmas elméleti órát kaptam, gyakorlatra kellett megtanítanom a többieket.  A szobámba, ami ezelőtt a dédapámé volt, egy kézzel írott levelet találtam az egyik asztalfiókban. Egy útbaigazító levél volt az osztályokkal kapcsolatban, néhány jó tanács és tipp Jace-től.
Hétfő, a nap, amitől mind tanár, mind diák tartott. Nem volt első órám, így reggeli után visszavonulva a szobámba, varázsoltam magamnak egy bögre, forró kávét, amire még Magnus tanított. Teljesen ellustít a mágia. Lélekben felkészültem az első órámra, ami természetesen nem mással, mint Sarahékkal lesz. Rengetegszer átolvastam a papírokat, hogy pontosan hogy haladnak és mivel kell folytatni. Mit mondjak? Pár nap alatt nem sokat tud tanítani az ember és bár, nem kezdőkről van szó, mégis a legfontosabbal, a védekezéssel gondoltam kezdeni. 

Félve léptek ki az Intézet hatalmas ajtaján az épület előtti mezőre, ami harcmezőnek volt kialakítva. Az osztály még nem volt itt, tartott még az előző óra. Mélyen beszippantottam az erdő illatát, majd kilépve a hatalmas rom, mert az épületet nem lehetett romnál jobb szóval illetni, árnyékából. Nem volt ebben a tájban semmi különös. Minden pont olyan volt, mint odahaza csak sokkal nyugodtabb.
- Készülsz az első órádra? - lépett mellém a férfi. Hangja még rekedtes volt, nem rég kelhetett.
- Mondhatjuk annak is - szippantottam be még egyet a friss levegőből. Nem tudtam elhinni, hogy Idrisbe vagyok. Annyira hétköznapi, de közben a leggyönyörűbb hely még így is, hogy csak egy egyszerű mezőt látok magam előtt az erdő közepén. A fű helyenként kikopott. Látszott, hol szoktak leginkább gyakorolni.
- Annyira nem tudok semmit erről a helyről, se arról, hogyan kéne megtanítanom őket bármire is - huppantam le a fűre. Harci ruhában volt, nem igazán érdekelt, hogy meglátszik-e a fűfolt. Úgy voltam vele, úgyis szerzek még pár foltot nap végéig.
- Tudod mi a szép egy-egy újrakezdésnél? - guggolt le mellém. Gőzölgő bögrét szorongatott a kezében, gondolom kávé volt benne. Megráztam a fejem, de nem néztem rá.
- Hogy tényleg újra kezdheted az életed egy szinten. Egy új országot kell megismerned, újra kell építened a kapcsolataidat és hátra hagyhatod a múltad egy részét.
- És most nekem is így kéne ezt felfognom? - néztem rá most először a boszorkánymesterre.
- Végül is új országban vagy, használd ki!
- Magnus, ez azért egy kicsit más, nem gondolod? - néztem rá kételkedve, de válaszra már nem maradt ideje, mert az ajtó csapódásával érkeztek a többiek. Egy fiú látott meg minket először,  tágra nyílt szemekkel kezdett el rohanni felénk.
- Kávé! Nálad van kávé! - nézett rá Magnusra hatalmas zöld szemeivel. Amit azokban a szempárokban láttam, egyszerre volt fájdalom, remény és sóvárgás. Ahogy nézte a gőzölgő kávét, mint amikor egy ötéves bámul egy játékot, amit nagyon akarna.
Körülbelül olyan idős lehetett, mint én, hanem idősebb, vörös haja hullámos tincsekben omlott vállára. A szemei viszont... nem tudtam elhinni, hogy ilyen létezhet. Tűzszín hajszínéhez heterokrómiás volt. Jobb szeme mogyoróbarna színében elveszett az ember, míg bal szeme kékségének hidege megrémítette. 
Magasabb volt nálam, Magnusszal majdnem egy magasságban voltak, de a boszorkánymester még így is lenézett rá.
- Kovats, megtudhatnám, hogy miért fogyasztja el a reggeli frissítőmet? - kávéját féltőn próbálja elrejteni, de esélytelen. Körülöttünk egyre többen lesznek, én pedig kezdem magam kényelmetlenül érezni a földön. A fiú Magnus szemébe nézett, akinek pupillái összeszűkültek és macska szemek jelentek meg. 
A boszorkánymester kezet nyújtott, hogy fel tudjak áll, majd a fülbe súgott egy sok szerencsét, és már el is ment. Egyedül maradtam az osztállyal. Minden szépen elterveztem, de nem így, szóval most csak álltam ott a többiek között és kerestem azt az ismerős arcot.
- Mindenki itt van? Kezdhetjük az órát? - egy kevésbé lelkes igent kaptam, majd mindenki felállt egy vonalba. Gőzöm se volt, hogy most mit kéne csinálnom, úgyhogy Jace-re hallgatva futással és erőléti feladatokkal kezdtünk. Remélem, nem éppen az egyik csínye alanyává váltam, mert elég fura pillantásokat kaptam.
Ezután az alap védekezési módszereket vettük át, mint sejtettem, alig tudták páran. Sarah nem volt köztük, ami azért fájt, mert még apa tanította meg nekünk minden egyes lépését. Egy óra folyamatos hárítás és esés gyakorlás után nyílt az ajtó, és megláttam a következő osztályom.
- Gratulálok, nővérkém! Elvetted a szünetünk! - ment el mellettem Sarah, meg sem várva a reakcióm. Most erre mit mondjak? Új vagyok, honnan kéne erről a helyről bármit is tudnom? 

Nap végére kegyetlenül kifárasztottam magam. Egyik osztály jött a másik után, a szüneteket persze sose tudtam, mikor vannak. Mindig csak arra lettem figyelmes, hogy nyílik az ajtó és jön a következő. Egyedül ebédszünetnél álltam meg pihenőre, ugyanis megszólalt egy harang, ami jelezte, hogy mehetünk enni. Hulla fáradt voltam, csak behuppantam az ágyamba, ami így már egészen kényelmes volt. Mire nem képes egy fárasztó nap? Erőm nem volt már semmire, a vacsorát kihagytam, inkább varázsoltam magamnak valami ehetőt. Mire nem jó, ha az ember ereiben csörgedezik démon vér!
- Én a helyedben lefürödnék! - nyílt az ajtó, amin egy ismerős szőke hajkorona jelent meg.
- Pizsamás Mike. Mivel érdemeltem ki, hogy ebben lássalak? - nevettem el magam, mire ő lehuppant mellém az ágyba.
- És én mivel nem?
- Fáradság és társai - forgattam meg a szemem. Még mindig kamasznak éreztem magam, annak a gyereknek, aki tegnap még a húgával veszekedett, és nem egy egész osztályért felelt.
- Miss Herondale! Panaszkodik már az első napon? - nézett rám komolyan, én pedig nem bírtam tovább. Felnevettem.
- Most mit mondjak? Nem a legjobb munkahely és még a fizetés is piszkosul alacsony.
- És mostantól ez így lesz még két évig? Te tanítasz, mi tanulunk? - hasra fordultam, hogy szembenézhessek vele. Nem tudtam mi lesz ezután, azt se tudtam, hogy lesz e ezután. Ha a démonok ennyire felerősödtek, hogy még itt is elszabadult egy, akkor nagyobb baj lehet, mint azt bárki is gondolta.
- Őszintén, nekem nem jön be ez a tanárosdi. Attól, hogy jól harcolok, még nem tudok tanítani!
- És inkább lennél kint a csatatéren?
- Még akkor is hasznosabb vagyok, ha első nap kinyírnak - zsörtölődtem. Néha nagyon rossz természetem tudott lenni, órákon keresztül csak a negatívumokat látni a dolgokban és összehasonlítani, mi lett volna, ha. De most ez nem volt fontos, már nem. Arra kellett koncentrálnom, hogy a többieket felkészítsem, arra pedig minden erőmet bele kellett adnom.
- Én azért örülök, hogy itt haszontalankodsz! - ölelt át Mike, és talán most először éreztem ennyire közelről. Bensőséges volt és megnyugtató. Hittem neki, hogy sikerülni fog, bár ezt így nem mondta ki.
- Menj, mert késő van! Holnap már nekem is lesz reggel órám - néztem rá fájdalmasan a falra kifüggesztett beosztásra. Sokan voltak, szerintem az idei évben tudhatja magáénak az Akadémia a legtöbb tanoncot. Mike még egyszer megszorított, majd jó éjt kívánva magamra hagyott.
Fürödnöm kellett volna, tudtam magamról, hogy holnap úgyse fogod időben felkelni ahhoz, hogy bepótoljam, de annyira hívogatott az ágy, hogy mikor lecsuktam a szemem, aznap már nem nyitottam ki többé.

2017. július 25., kedd

Tizenegyedik rész: Hogy is volt?




Mit ne mondjak, a bevonulásunk még nagyobb figyelmet kapott, mint amikor Jace kicibált az étkezőből. Egyenesen átvezetett minket az egész helyiségen, majd egy pici ajtón át, egy másikban kötöttünk ki. Hallottam ahogy mögöttünk összesúgnak, és láttam, ahogy Sarah is kellemetlenül érzi magát, ahogy ennyi szempár szegeződik rá. Sose volt egy visszahúzódó lány, ahogy én sem, de ez még neki is sok volt. A konyhába jutottunk, ahol két fehérbe öltözött alak sürgölődött. A fehér talán túlzás lett volna, az évek alatt mindenféle piszok fogta be a munkaruhákat, a mosás úgy látszik, itt errefelé nem olyan hatékony, mint Londonban. A konyha sem volt valami felemelő látvány. Egy hatalmas kemence volt a közepén, rengeteg szekrény, gondolom, ahol a tányérokat és fazékokat tartották. Pár konyhapult, ami úszott a mocsokba, egy hatalmas mosogató és egy kiürült sarok, ahol mindenféle zöldséghéj volt szétszórva a földön.
A helyiség másik sarkában egy csillámló, öltönyös férfi beszélgetett valakivel, miközben a kezében egy gőzölgő bögrét szorongatott. Haja felzselézve az égnek állt, és úgy ragyogott, mintha diszkógömb lenne. Talán az egész szett az akart lenni. Jace mosolyogva indult el a csillámalak felé. Olyan halkan ment, hogy az illető meg sem hallotta a közeledését, így amikor hozzáért a vállához ijedten öntötte magára a bögre forró tartalmát. 
- A manóba, Árnyvadász! Ez eredeti olasz DIGEL öltöny, és most... most miattad le lett öntve forró kávéval... - szóval kávé volt a bögrében.
- Magnus, ugyan már! Ez csak kávé, te pedig könnyedén ki tudod szedni onnan azt a foltot - fogta meg az öltöny két szélét egy erős kar, és a boszorkánymestert maga felé húzta, és óvatosan megcsókolta.  A hangot először nem ismertem fel, miért is ismerte volna? Soha életembe nem hallottam még élőben, felvételről se sokat. Magnus megilletődve, még a csók mámorában nézett Jace-re, majd a férjére. A következő pillanatban durcásan a mellkasa elé fonta a két kezét, és ránk nézett.
- Oh, a kis Árnyvadsz tanonc! - mondta vidáman, nekem címezve a felszólítást.  - Miben segíthetek?
- Igazából.. - szólalt meg helyettem Jace. - Valami ehetőért jöttünk.
- Pf, ehetőért... amióta csak itt vagyok, te kihasználod a mágiámat, és cserébe mit kapok? Egy leforrázott öltönyt! Jól nézd meg ezt Jace Herondale, - csettintett egyet, és két tányér jelent meg, rajta aranyra sült csirkével, sült krumplival és befőttel - mert ebből te nem fogsz kapni! - jelentette ki gőgösen, majd felénk nyújtotta a két tányért.
- Hölgyeim! Fogyasszátok egészséggel! - láttam, ahogy Alec mosolyogva nekidől a konyhapultnak. Fekete haja az évek alatt már kiőszült, kék szeme viszont még mindig ugyanúgy ragyogott, mintha velünk egykorú lenne.
- Remek! - fújtatott Jace. - Gyerünk, gyerekek! Menjünk ki a többiekhez! Alec, te velünk tartasz? - a férfi meglepődött a kérdéstől, de hangjában semmi kétségbeesés nem volt.
- Inkább maradnék!
- Te tudod - azzal megindult az ajtó felé, és már kint is volt. Magnus felé fordultam, hogy megköszönjem neki az ebédet, de ő már mással volt elfoglalva, és inkább úgy döntöttem, hogy nem zavarom meg. Intettem Sarahnak, hogy jöjjön, és azzal a lendülettel követtem a dédapámat.
Ahogy kiértünk, szinte már mindenki befejezte az ebédet, a terem fele kiürült. Egy nagyobb csoportot véltem felfedezni az egyik sarokban, gondoltam azok vagyunk mi. A legtöbben csendben ették az ételt, a felnőttek már nem voltak itt. Egy lila alakot vettem észre nekem háttal, aki az egész csoportból a leghangosabban pletykált valamiről. Jace megtorpant.
- Nem tudtam, hogy Magnuson kívül még egy boszorkánymestert is beengedtünk - húzta fel egyik szemöldökét. Neo azonnal érzékelte, hogy róla van szó, megfordult, és egyenesen a dédapámra nézett. Arca maszatos volt valami barna trutymótól, farka ide-oda járt.
- Nem tudtam, hogy a Heronadale-ek ilyen gyakoriak erre - vágott vissza egyből a gyíkszerzet.
- Jace papi, ő itt Neo. Ő mentett meg a londoni támadás után. Neo, ő itt Jace papi - álltam kettejük közé, hátha lecsillapodnak - az asztal körül megfagyott a levegő, mindenki kérdőn nézett rám.
- Mi az, hogy megmentett? - sopánkodott Helen. Arcából kiszaladt a vér, a villáját félúton a tányérja és a szája között megállította. Szóval második fogás, amit esznek.
- Igen, ezzel van valami gond? - kezdtem félni. Ha ennyi szempár vesz téged kérdőre, köztük olyanok, mint Jace vagy Helen Black, akkor van félnivalója az embernek.
- És mégis honnan tudta ez a kedves gyíkszerzet, hogy neked segítségre van szükséged? Tudtommal nem London körzetéhez tartozik - szólalt meg ezúttal Sarah. Arcára kiült a negédes mosoly, miszerint ő már tudta, hogy varázsolnom kellet ahhoz, hogy Neo megjelenjen.
Átfutott az agyamon minden lehetséges opció, hogy mit tudnék kitalálni mentségemre, de mindegyik gyenge volt, én pedig rettenetesen tudok hazudni. Még az is észreveszi, aki amúgy nem ismer. Vettem egy mély levegőt és belekezdtem.
- Hát az úgy volt, hogy...
- Kaptam egy tűzlevelet - vette át a szót Neo. Mindenki egy emberként nézett rá, még én is. Izgalmamba megremegett a kezem, amit Jace azonnal észre is vett. Érdeklődve nézett rám, de nem szólt semmit.
- Magnus írta, hogy jöjjek, mert baj van.
- Magnus miért írna neked ilyesmit? - akadékoskodott Mrs. Black. Erre már az említett boszorkánymester is kijött, szorosan mögötte Alec.
- A nevemet hallottam. Mi történik?
- Igaz az, hogy ennek a negyedrangú boszorkánytanoncnak, - mutatott Neo felé, aki csak sértetten fordult el a másik irányba - tűzlevelet küldtél? 
Magnus alaposan végigmért mindenkit. Utoljára hagyott, egyenesen a szemembe nézett, majd le a kezemre. Visszanézett Sarah-ra, akinek a fején még mindig ott virított az az önelégült vigyor. Gondolom ő se hitt benne, hogy Magnus üzent volna neki. Azt meg végképp nem gondolná, hogy a boszorkánymester is tudja azt, amit ő. Mindenki feszülten nézett rá, Helen már készen állt sürgetni a boszorkánymestert, mire ő csak elmosolyodott. Ez most jó vagy rossz rám nézve?
- Persze, hogy küldtem! De volt olyan aljas, hogy csak a vészlevelemre reagáljon, a többit pedig ignorálja - nézett sértetten a lila gyíkszerzetre.
- Tudod, barátom, én csak rangsorolom a dolgokat - száját mosolyra húzta. - Nem mindenkinél te vagy a központban - nézett ezzel Alec-re.
- Nem tudod, hogy mit hagysz ki - nevette el magát a férfi, és átkarolta Magnus derekát.
- Térjünk vissza a lényegre - szólalt meg türelmetlenül Helen. - Utána hogy találtál rá Herondale kisasszonyra?
- Amikor megérkeztem, már csak a csata nyomai voltak. Mindenhol rom és elhagyatott termek. Akiket meg láttam, azok nem voltak beszédes kedvükben. Néhány gyengébb démon még mászkált a folyosókon, amikor rátaláltam Tessára. Egy szobában feküdt egy ágyon, nagyon le volt gyengülve. Mivel még kint nem tudtam, hogy mennyi démon lehet, na meg más Árnyvadászt se láttam, nem volt választásom, segítettem neki - fejezte be a mondanivalóját. Mindenki megemésztette, amit hallott. Sarah mosolya lehervadt, és azon emésztette magát, hogy mit jelenthet valójában az, hogy "nagyon le volt gyengülve". A csendet Jace törte meg.
- És hogy találtatok rá a többiekre? - most Mike lépett előre, hogy átvegye a szót. Gondolom nem nagyot tetszett neki, amit Neo csinált vele, és hangot akart neki adni.
- Visszaindultam Tess keresésére, de mikor megtaláltam őket, ez a gyík elkábított! - méltatlankodott. Szürke szeme a dühtől szinte fekete volt, mint egy démoné. Egyben volt ijesztő és vonzó. Most mindenki Neora nézett. Ő csak felrakta a kezét, pupilláit kitágította.
- Én csak védekeztem - mondta ártatlanul. - Ha nem teszem, lehet, hogy mostanra már nem is élek!
- De sokat vesztett volna a világ! - fújtatott a szőke Árnyvadász. Úgy látszik, nem fog egyhamar megbékélni új barátunkkal. Helen fáradtan megdörzsölte az orrnyergét.
- Rendben van! Azt hiszem ezt tisztáztuk. Most, ha mindenki megette az ebédjét, jöjjön az aulába. Megkapjátok a szobáitokat - ment ki az ebédlőből, mi pedig elfoglaltuk a helyünket, hogy nekiessünk a kihűlt csirkénkhez.

2017. július 15., szombat

Tizedik rész: Szívélyes fogadtatás


A teremben megfagyott a levegő, mindenki arra várt, hogy valaki, pontosabban, hogy én lépjek valamit. Csak néztem a dédnagyapámat, és azon gondolkoztam, hogy mikor láthattam utoljára. Kérdőn felhúzta a szemöldökét, amit apától is annyiszor láttam már. Még vártam pár pillanatot, mérlegeltem, hogy mennyire fog kínosan kijönni a következő tettem, majd megmozdultam. Lassan odasétáltam hozzá, mint valami magas rangúhoz, és megálltam előtte. Jace arcán egy hirtelen mosoly, majd a következő pillanatban már a karjai közé zárt, és egy hatalmas nagypapás ölelést adott.
- Hát végre találkozhatom a másik unokámmal is - suttogta a fülembe. Hangja megnyugtató volt, biztonságban éreztem magam, mintha újra otthon lennék. Bár ha jobban belegondolok, Jace hiába volt ennyire idős, kinéztem belőle, hogy kardot rántva úgy ugrik neki a szörnyeknek, mint még anno, amikor csak tanulta ezt az egészet. Óvatosan elengedett, és ismét a szemembe nézett. Megint én következtem. Alaposan végigmértem. Annyira ismerős volt, mintha kezdetektől ismertük volna egymást, mintha mindig is az életünk részese lett volna.
- Hol van Sarah? - azt hittem meg fog lepődni. Én is meglepődtem, nem ezt akartam kérdezni, de úgy éreztem, hogy amiket meg akarok vele beszélni, az nem tartozik egy egész iskolára. Elmosolyodott, és elindult az ajtó felé.
- Ha megbocsájt, Helen, nekem és a dédunokámnak lenne egy kis megbeszélni valónk - nézett szórakozottan a dékánra, akinek az arcán már nem a fegyelmet és a szigorúságot láttam.  Bólintott egyet, mire Jace megfogta a karom, és végighúzott az egész iskolán.  Folyosók labirintusain húzott keresztül, míg végül egy ajtónál megálltunk, ami szinte ugyanolyan volt, mint az ezelőttiek, csak ez mintha ápoltabb lett volna.
- A tanárok és különleges személyek ilyen "lakosztályt" kapnak. Mintha egy nyamvadt ajtó és egy fokkal tisztább szoba nem riogatna el mindenkit - zsörtölődött, miközben a kulcsát kereste a zsebébe. 
- Szóval itt ne várjak cselédeket, akik minden kívánságomat lesik - néztem még egyszer körbe a folyóson, valami mást keresve, amitől ez elüt a többitől, de megint nem találtam semmit.
- Magnus egyszer megpróbálta, esetleg tőle kérhetsz ilyen ügyben segítséget. A francba! Hogy felejthettem el? - nyitott be hirtelen a szobába kulcs nélkül. Az ajtó kinyílt. A hatalmas ablakon beáramló világosság először elvakított a folyosó sötétsége után, ugyanis ezen a részen egyik folyosón se volt ablak, csak egy-két fáklya és boszorkányfény.
- Majd megszokod - legyintett egyet Jace, és odasétált egy roskadozó ágyhoz. Először észre se vettem, hogy ül rajta valaki.
- Szóval ez lenne a nagy lakosztály? - néztem körül. A roskadozó ágyon kívül volt még egy egész jó állapotban lévő asztal, egy szék, egy nagyobb szekrény és egy másik ajtó fából. 
- Mert te sose érted be azzal, ami van - szólalt meg az ágyon ülő személy egy elég ismerős hangon. A gyomrom összeszorult, a torkomon gombóc keletkezett. Jace, mintha vette volna a lapot, ő szólalt meg helyettem.
- Lányok, ne tegyétek tönkre dédapátok utolsó napját itt, az Akadémián!
- Lehet ezt még ennél jobban is elrontani? - csattan fel Sarah. - Az étel pocsék, a ágyak feléről hiányzik a matrac és nem tudod milyen lény lapul meg a következő sarokban arra várva, hogy megegyen...
- Szóval most ki nem éri be azzal, amit kap? - vetettem oda gúnyosan. Szúrós pillantással ajándékozott meg.
- Nem tudod, hogy mi jár itt a diákoknak! - fordult sértődötten a fal felé.
- Ahogy te sem - zárta le a vitát Jace. - Ne felejtsd el, hogy te se vagy itt olyan régen!
Sarah döbbenten nézett dédapánkra, majd mint aki nem hisz a fülének, hogy elárulták,  felállt az ágyról, és bevonult azon a bizonyos másik ajtón.  Mintha egy pillanat erejéig egy fürdőszobát pillantottam volna meg. Jace fej rázva leült a székre, ami nyikorgott, amikor ráhelyezte a testsúlyát. Fáradtan tűnt, sebezhetőnek. Kedvem lett volna odamenni hozzá, és megölelni, de nem tudtam, hogy az ilyen szituációba megengedett lenne-e, hiszen ő Jace. Jace Herondale, aki annyit mindent vitt már végbe. Én pedig csak egy lány, aki nagy nevet visel.
- Tudod, - törte meg a csendet - Árnyvadásznak lenni sose könnyű. Mindig készenlétbe lenni, eldönteni mi a helyes, mi tartozik előbbre, mert Árnyvadászként az első és legfontosabb kötelességed harcosnak lenni. A család az csak másodlagos.
- Ezért nem jöttetek sose? Mert mindig volt fontosabb dolgotok a családotoknál? - Jace keserűen nézett rám. Elég gondja lehetett nélkülem is, és most jövök én, a sértődött kamaszlány, aki számonkéri olyan apróságokért, hogy miért nem jelent meg egyszer sem az életében.
- Ez nem ilyen egyszerű, Teresa...
- Tessa. Nem szeretem a teljes nevem - halvány mosoly jelent meg az arcán, mintha egy emlékbe lépett volna be.
- Teresa. Tudod kitől van ez a név, ugye? - nézett rám kíváncsian, mint egy tanár, aki éppen a kedvenc diákjától várja a feleletet.
- Persze, ki ne tudná? Még egy nagy név, én pedig még nagyobb árnyék leszek!
- Ez nem így van Teresa! Hatalmas dolgokat vihetsz még végbe, akárhogy hívjanak is. Hisz, itt vagyok én, az élő példa rá! Nem a neved vagy a származásod számít, csak az, hogy mit viszel végbe.
-  Én valahogy nem így látom - ültem le szomorúan az ágyra, és gondoltam vissza azokra a dolgokra, amikor ebből bajom volt. A fürdő ajtaja hirtelen kinyílt, és Sarah rémülten jött ki. Értetlenül néztünk hol rá, hol a mögötte lévő helységbe, de nem tudtuk eldönteni, hogy mi baja lehet, ezért feltettem a nagy kérdést.
- Minden rendben?
- Úgy nézek én ki? - csattan fel. - Egy patkány! Egy nyomorult patkány ugrott a fejemre, és futott végig a lábamon. Én abba a fürdőbe biztos nem megyek be még egyszer!
- Nem kell - nevetett fel Jace. - Hacsak nem a nővérednél akarsz tusolni - kivert a víz. Hogy micsoda? Felálltam és berohantam az említett helyiségbe. Hát mit ne mondjak, nem ütött el az eddigi színvonaltól. A kádat enyhén rozsda ette, a wc nem csillogott a fehérségtől, de még fehérnek se látszott. Volt még egy rozsdás kézmosó és egy mocskos, repedt tükör.  Felkapcsoltam a lámpát, de az csak felvillant és kihunyt. Remek! A szagról már említést se teszek. Csalódottan visszakullogtam, és leültem az ágyra.
- Miért a te szobádat kapom?
- Mert valószínűleg, amíg ez a helyzet meg nem oldódik én nem jövök már vissza. 
- Nem erre akartam kilyukadni. Nincs külön férfi és női részleg?
- Ez olyan luxus itt, amit csak Magnus kaphat meg - nevette el magát Sarah, majd mintha eszébe jutott volna valami. - Hacsak nem tudsz magadnak egy egész emeletet varázsolni. 
- És miért hoztál ide? - jutott eszembe, hogy otthagytuk a többieket az ebédlőben. - Még azt se tudom, hogy diák leszek vagy tanár.
- Ugyan már, mindenki tudja, hogy téged raknak be az elsők között tanárnak - mondta unottan Sarah.
- Ez így igaz - helyeselt Jace, de nem látszott gondtalannak. - Készen állsz te ezeket tanítani? - mutatott a húgom felé. - Átéltem velük pár órát, de az nem volt valami kellemes.
- Jace papi kezd kijönni a formájából, csak ne akarja beismerni - forgatta a szemét Sarah. - Velünk semmi baj nem volt.
- Jace papi?
- Mégis csak egyszerűbb kimondani, mint hogy dédnagyapa - nevette el magát Jace. - És most, hogy már elbírjátok egymást viselni, menjünk enni! Tudok szerezni a konyháról valamivel ehetőbb kaját - indult az ajtó felé meg se várva, hogy mit reagálunk.