2017. december 13., szerda

Tizenharmadik rész: Az akadálypálya

Erős kezek ráztak fel álmomból. Kómásan pislogtam, mire hozzászoktam az ablakomon beáradó fényt. Az éjjeliszekrényem felé pillantottam, ahol az telefonomat kerestem, de az nem volt ott. Helyette egy ezeréves vekker, aminek az oldalán penész folt éktelenkedett. Lehetséges ez, hogy egy óra bepenészedjen? Várjunk, mit keres a szobában vekker?
Szinte kipattantam az ágyból, de ezzel egy időben vissza is huppantam, ugyanis valaki állt az ágyam mellett, és sikerült nekimennem. A fejemet természetesen bevertem a falba, csakhogy tetézzem a dolgokat, így fájó fejjel néztem fel az illetőre.
- Neo, mit csinálsz itt ilyen korán? Még ébresztő sem volt!
A boszorkánymester hitetlenkedve nézett rám, de azért elnevette magát. Legalább ő élvezi a helyzetet.
- Amit te koránnak mondasz, az már délelőtt tíz óra, és elhiszem, hogy nem szólt az óra, ha be se állítottad.
A rémület fogott el. Már a második napomon sikerül elkésnem, pedig a munkahelyemen lakok.
- Adj két percet, és átöltözök! - keltem ki az ágyból, és sietve kezdtem el keresni a harci öltözetem.
- Mármint abba, ami már rajtad van? 
Szomorúan tudatosítottam magamban, hogy tegnap sikerült bealudnom, így a szokásos esti körök, mint a fürdés és átöltözés pizsamára elmaradt.
- Akkor adj öt percet, és letusolok, aztán...
- Nincs arra idő! Igazítsd meg a hajad, és gyere! Két órád már így is elmaradt, most pedig Magnus próbál foglalkozni az osztállyal, de nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne...
Nem sokat értettem, de Neot nem láttam még így aggódni Árnyvadászért, mint most. Gyorsan megfésültem a hajam, és lófarokba kötöttem és megkezdtem a napom. Ahogy kiértem az udvarral, nem hittem a szememnek. Egy hatalmas akadálypálya állt a sík mező helyén, tele szakadékokkal, hegyes sziklákkal, és ha jól láttam egy helyen láva is folyt. Szemeimmel Magnust kerestem, akit egy fa tövében találtam, miközben a kávéját kortyolgatta. Amikor meglátott minket, mosolyogva indultam meg felénk.
- Hát nem csodálatos? - mutatott a szakadékok felé, amin éppen egy fiú próbált átugrani. - Nem volt egyszerű kivitelezni, de a végére még egy kisebb csarnok is befért, ahol a harcot gyakorolhatják.
- Gyakorolhatják!? Magnus, te megőrültél? Ezek még az alapokat se tudják, nem hogy élesben harcolni! És mi van azzal a lávával meg az éles sziklákkal? 
- Hát, valamivel le kellett kötnöm őket...
- És erre az a megfelelő módszer, hogy megölöd őket? - Magnus szeme ekkor megváltozott, arca elkomorult, sötétbarna szemei most sárgán világítottak.
- Ha egyesek tudnák, hogy mikor kezdődik a munkájuk, akkor én most nem lennék itt, de szívesen, hogy nem rúgattalak ki már az első heteden!
A magasban egy ismerős arcot véltem felfedezni, zöld szemei még ilyen magasságból is látszódtak. Kovats. Akkor ez a húgom osztálya. Magnusra néztem, aki megfordult, és ismét a fa tövében telepedett le.
- Ezt az órát még így kell megtartanod! - intett, hogy menjek segíteni.
Nem sokat tétováztam, odarohantam az első akadályhoz, ahol egy fekete hajú lány tétovázott.  Óvatosan mellé léptem, alig egy lépésnyi távolság választottal el minket, majd lassan megfogtam a vállát. Bátorító akartam lenni, de olyan váratlanul érte, hogy a rémülettől majdnem a szakadékba esett. Emlékeztem rá tegnapról, ő volt az egyik, aki ismerte az alapokat, de mégis őt rémisztette meg legjobban a feladat.
- Ne félj, együtt megcsináljuk! - súgtam a fülébe, mire ő megrázta a fejét.
- De nem fog menni!
- Egy Árnyvadásznak nincs lehetetlen akadály! Így nem... - kezdtem el hadarni, amit annyi éven keresztül hallgattam. Talán ezért is lett belőlem jó harcos, mert untam hallgatni apám papolását, és inkább plusz órákat forgattam bele, hogy tökéletesen menjen minden. Sarahtól benne is különböztünk. Ő ha kellett ezredszerre is végighallgatta, bár gyanítom, már az elsőnél máshol járt, és meg se hallotta, amit apa mondott.
- Tudod, mit? Hagyjuk, menj, ülj le a fűbe, én megyek a többiekért!
Viszont ez a lány nem én vagyok. Ami nekem erőt adott, az ő önbizalmát simán a porba tiporhatom. Változtatnom kellett a hozzáállásomon attól kezdve, hogy elfogadom, márpedig én most tanár vagyok, bár még lett volna egy évem. Sóhajtva rugaszkodtam el a talajtól, és landoltam a túloldalon. 
Magnus tulajdonképpen egész ügyesen kialakította a hegyet, merthogy ez egy hegy volt. Az első akadályok még szintbe voltak a talajjal, alig volt különbség, de utána kemény emelkedő következett. A túloldalon pedig ugyanez lejtő formájában. A dolgomat bőven megnehezítette, hogy a boszorkánymester semmittevésében egy-két nehezítést adott nekem, így történhetett meg, hogy egy akadályt volt, hogy kétszer kellett megcsinálnom.
A csúcson értem utol az osztály nagy részét. Szinte mindenki megállt a hegy egyik legkritikusabb pontján, a lávafolyamon. Apró kiszögellések és sziklák voltak, amire rá lehetett ugrani, hogy átjusson az ember, de azok se voltak valami túl biztatóak. Azon gondolkoztam, hogy visszafordulhatna mindenki, de ahogy ezt kigondoltam, mögöttem egy fal jelent meg. Magnusra néztem, aki egy vállrándítással elintézett.
- Maradjatok itt! A varázslatnak az óra végén véget kell érnie, ha nem, akkor én gondoskodok róla, hogy véget érjen, rendben? - mindenki csak bólintott, egyesek már le is telepedtek a fal tövében.
Erőt vettem magamon, és ráugrottam az első sziklára. A láva ekkor elkezdett felgyorsulni, és megemelkedni, nekem pedig gyorsabban kellett haladnom, ha nem akartam itt végezni. Egyszer biztos, hogy kivégzem ezt a boszorkánymestert, már ha addig ő nem öl meg engem. Nagy nehezen sikerült átjutni. Pár méterrel lentebb egy ismerős arcot véltem felfedezni, amin éppen egy tüskés indákkal teli ösvényen próbált túljutni. Lépéseimet megkétszereztem, egyszer majdnem fel is buktam, de épségben a célomhoz értem.
- Sarah! - szeráfomat előhúztam a tartójából, és kimondtam a nevét, mire az felvilágított, így már könnyedén tudtam előre haladni. - Sarah, várj!
- Hagyjál! Egyedül is meg tudom csinálni, aú!
- Sarah, könyörgöm, csak most ne légy olyan makacs! Engedd, hogy segítsek! - hirtelen elém került, és dühösen mért végig.
- Hát persze, nővérkém, mint mindig, most is a könnyebb utat választod! - azzal már el is tűnt előlem.
Kezdett elegem lenni ebből a fogócskából. Miért segítek neki, ha ő ennyire ellene van? Talán hagynom kéne egyszer az életben, hogy magától megoldjon valamit. Már fordultam volna vissza, amikor éles sikítást, és nagy puffanást hallottam. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és dupla tempóba kezdtem vágni a tüskéket. Az utolsó akadály előtt találtam meg a húgomat Kovats társaságában. Sarah a földön ült kinyújtott lábával, amit szorosan fogott. Rosszat sejtettem, és az se nyugtatott meg, hogy a fiú egy iratzét rajzolt a húgom vállára.
- Itt meg mi történt? - guggoltam le én is.
- Éppen készültem bemenni, amikor ő érkezett meg nagy zajjal. Szerintem sikerült felbuknia, és idáig gurult.
- Azonnal betegszobába kell vinnünk!
- Jól vagyok, csak segítsetek felállni!
- Sarah, kérlek! Adam, menj, és szólj valakinek!
Nem tudtam levenni a húgom lábáról a szemem. A legnagyobb balesete, ami idáig történt vele az démonok által okozott sérülések, amik iratzével könnyen gyógyíthatóak voltak, de ez most ettől független, és az én felelőtlenségem miatt történt. Beleszédültem a gondolatba, hogyha valami félrecsúszik, és nagyobb baj történik, az mind az én butaságomból történt.
Egy kis szurdokot pillantottam meg az aréna - vagy valami olyasmi - előtt, ami jó lehetőségnek bizonyult, hogy véget vessen ennek a rémálomnak, de mire odaértünk, a kis ösvény eltűnt, helyette a sziklafalon egy aprócska szöveg jelent meg. Nehezen tudtam csak kiolvasni, de nem dobott fel a tartalma.
"Valakinek végig kell csinálnia, hogy a pálya eltűnjön. Siess, öt perc múlva kezdődik a következő órád, és én sem vagyok időmilliomos!"
Toppantottam egyet idegemben, de megindultam az aréna felé. Egyedül akartam végig csinálni, ha már miattam történt ez az egész, de ekkor egy kéz megfogta a vállam.
- Nem mehetsz egyedül! 
- Miért nem? - fordultam meg, hogy szembe legyek a fiúval. Zöld szemei nem nyugodtak meg egy ponton, mindig újabbakat kerestek, lélegzete egyenletlen volt.
- Mert én fejeztem be elsőként - nézett mélyen a szemembe a reakciómra várva.
- Kovats...
- Adam!
- Adam... Hidd el, én örülök a legjobban, hogy végigcsináltad a pályát, de erre még nem tudom, hogy készen állsz e, és nem akarom, hogy bármi bajod is essen!
- És ha neked esik valami bajod?
- Tessa, engedd, hogy bemenjen! - szállt be a beszélgetésbe a húgom. Nem láttam rajta megvetést vagy gúnyt, inkább aggodalmat. - Nem tudod, hogy mire képes, én viszont igen, és te azt ott, - mutatott az aréna felé, - egyedül nem fogod tudni legyőzni.
- Honnan tudod?
- Az van írva a kapu fölé, hogy " Pessimum Somnum Exterreri Soleba", és nem tudom te hogy vagy vele, de nekem a legnagyobb rémálmom az, amit nem tudok legyőzni.
Igaza volt, de akkor se akartam bajba keverni senkit, már ha ez nem lenne az. Ekkor mintha az iskola hatalmas ajtajának nyikorgását hallottam volna, és diákok döbbent kiáltásait. Magnus hangja szólalt meg hirtelen a fejemben.
"Mondtam, hogy siess! Viszont tényleg végig kell csinálnotok, mert nem tudom máskülönben eltüntetni."
Mindig olyan megnyugtató tudott lenni, mint például most is. Idegesen bólintottam egyet Adamnak, hogy jöjjön, majd beléptem az arénába. Először nem láttam semmi érdekeset, csak egy hatalmas üres terem homok talajjal. Aztán belépett a fiú is, és amikor megcsukódott az ajtó, egy gömb jelent meg rajta egy felirattal.
"Félelem?"
- Most arra gondolsz, amire én? - nézett rám bamba tekintettel.
- Neked milyen veszélyes lenne, ha a félelemed megelevenedne?
- Hát... egyszerre félek a nagyobb és ősibb démonoktól és a bohócoktól.
- Bohócoktól? Mindegy... Mennyi az esélye, hogy megeleveníti ez a cucc Lilithet?
- Sok - csóválta meg a fejét.
- Akkor az enyém lesz! - nyúltam a gömb felé, ami kipukkant.
Eleinte nem történt semmi, csak a durranás után füstfelhő szállt fel a magasba. Csak másodpercek telhettek el, amikor megláttam egy árnyat a homályban. Tettem felé pár lépést, de amint megláttam az arcát, hátrálni kezdtem. Adam nem tudta hova tenni a viselkedésem, ezért ő is elindult az alak felé, de félúton elbizonytalanodott.
- Az ott te vagy? - fordult felém.
Csak bólintottam. Miért nem gondoltam jobban bele? Az ott én voltam, pontos hasomlásom, csak tele mágiával, sötét mágiával. Kezei körül türkiz fény csillant meg, én pedig már a sírás határánál jártam.  Adam csak egyre közelebb ment a másomhoz, és tudtam, ha tovább megy, akkor abba akár még bele is hallhat. Próbáltam előre lépni, de lefagytam. Csak arra tudtam koncentrálni, amit láttam. Magamat Lilith oldalán.
- Tessa, nem tudok közelebb menni hozzá!
Nem néztem a fiúra, hanem egyenesen a másom szemeibe, aki szintén így tett. Csak álltunk egymással szemben, és farkasszemet néztünk.
- Tessa, figyelsz rám?
Nem, nem figyelek rád. Nem is igazán akarok, csak azért hoztalak be, hogy végre bejussunk.
- Tessa, könyörgöm! Megrémítesz, miért világít a kezed, mint egy boszorkánymesternek?
Mert az vagyok.
- Na jó, Tessa, bár te vagy a tanár, de nincs más esélyünk. Tudom, hogy hallasz, ezért kérlek, próbáld legyőzni őt! Te ismered, hisz te alkottad, így te tudod a gyenge pontjait is. Gyerünk, Tessa, te nem vagy ilyen, te nem vagy szörnyeteg!
Szörnyeteg?
Bár beszélni nem tudtam, teljes bűvöletébe vonzott az énem, de fejemet a fiú felé fordítottam. Valahogy megéreztem, hogy hol van, bár nem láttam tisztán. "Nem vagy szörnyeteg." 
Olyan volt, mintha kezeim gúzsba kötötték volna, szinte alig tudtam megmozdítani, de most szép lassan kezdtem el felemelni. Tettem néhány lépést a másom felé, és a szemébe néztem.
- Nem fogom hagyni, hogy legyőzz! - nem erőlködtem tovább. Beszippantottam a levegőt, majd legyintettem egyet a kezeimmel, amit már szinte a könyökömig átjárt az energia, majd egy hatalmas robbanással vége lett mindennek. 
Utolsó erőmmel még körbe néztem, velem szemben pedig csodálkozó tekintetek néztem vissza rám. Szólni akartam, elrohanni, de e helyett forogni kezdett körülöttem minden, és elájultam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése