Miután végeztünk az
ebéddel és megkaptuk az útbaigazítást, Jace és Alec elment. Magnus csak
azért maradt, mert Neo újoncnak számított és szeretett volna adni neki
néhány leckét, mielőtt átveszi a helyét. Sarahval a napokban továbbra is
kerültük egymást, ha találkoztunk egy halk sziánk kívül nem
kommunikáltunk.
A tanítások egy héten
belül kezdődtek, addigra minket, tanárokat is felkészítettek, hogy mit
kell csinálnunk. Szerencsére én nem valami unalmas elméleti órát kaptam,
gyakorlatra kellett megtanítanom a többieket. A szobámba, ami ezelőtt a
dédapámé volt, egy kézzel írott levelet találtam az egyik
asztalfiókban. Egy útbaigazító levél volt az osztályokkal kapcsolatban,
néhány jó tanács és tipp Jace-től.
Hétfő, a nap, amitől
mind tanár, mind diák tartott. Nem volt első órám, így reggeli után
visszavonulva a szobámba, varázsoltam magamnak egy bögre, forró kávét,
amire még Magnus tanított. Teljesen ellustít a mágia. Lélekben
felkészültem az első órámra, ami természetesen nem mással, mint
Sarahékkal lesz. Rengetegszer átolvastam a papírokat, hogy pontosan hogy
haladnak és mivel kell folytatni. Mit mondjak? Pár nap alatt nem sokat
tud tanítani az ember és bár, nem kezdőkről van szó, mégis a
legfontosabbal, a védekezéssel gondoltam kezdeni.
Félve léptek ki az
Intézet hatalmas ajtaján az épület előtti mezőre, ami harcmezőnek volt
kialakítva. Az osztály még nem volt itt, tartott még az előző óra.
Mélyen beszippantottam az erdő illatát, majd kilépve a hatalmas rom,
mert az épületet nem lehetett romnál jobb szóval illetni, árnyékából.
Nem volt ebben a tájban semmi különös. Minden pont olyan volt, mint
odahaza csak sokkal nyugodtabb.
- Készülsz az első órádra? - lépett mellém a férfi. Hangja még rekedtes volt, nem rég kelhetett.
- Mondhatjuk annak is -
szippantottam be még egyet a friss levegőből. Nem tudtam elhinni, hogy
Idrisbe vagyok. Annyira hétköznapi, de közben a leggyönyörűbb hely még
így is, hogy csak egy egyszerű mezőt látok magam előtt az erdő közepén. A
fű helyenként kikopott. Látszott, hol szoktak leginkább gyakorolni.
- Annyira nem tudok
semmit erről a helyről, se arról, hogyan kéne megtanítanom őket bármire
is - huppantam le a fűre. Harci ruhában volt, nem igazán érdekelt, hogy
meglátszik-e a fűfolt. Úgy voltam vele, úgyis szerzek még pár foltot nap
végéig.
- Tudod mi a szép
egy-egy újrakezdésnél? - guggolt le mellém. Gőzölgő bögrét szorongatott a
kezében, gondolom kávé volt benne. Megráztam a fejem, de nem néztem rá.
- Hogy tényleg újra
kezdheted az életed egy szinten. Egy új országot kell megismerned, újra
kell építened a kapcsolataidat és hátra hagyhatod a múltad egy részét.
- És most nekem is így kéne ezt felfognom? - néztem rá most először a boszorkánymesterre.
- Végül is új országban vagy, használd ki!
- Magnus, ez azért egy
kicsit más, nem gondolod? - néztem rá kételkedve, de válaszra már nem
maradt ideje, mert az ajtó csapódásával érkeztek a többiek. Egy fiú
látott meg minket először, tágra nyílt szemekkel kezdett el rohanni
felénk.
- Kávé! Nálad van kávé! -
nézett rá Magnusra hatalmas zöld szemeivel. Amit azokban a szempárokban
láttam, egyszerre volt fájdalom, remény és sóvárgás. Ahogy nézte a
gőzölgő kávét, mint amikor egy ötéves bámul egy játékot, amit nagyon
akarna.
Körülbelül olyan idős
lehetett, mint én, hanem idősebb, vörös haja hullámos tincsekben omlott
vállára. A szemei viszont... nem tudtam elhinni, hogy ilyen létezhet.
Tűzszín hajszínéhez heterokrómiás volt. Jobb szeme mogyoróbarna színében
elveszett az ember, míg bal szeme kékségének hidege megrémítette.
Magasabb volt nálam, Magnusszal majdnem egy magasságban voltak, de a boszorkánymester még így is lenézett rá.
- Kovats, megtudhatnám,
hogy miért fogyasztja el a reggeli frissítőmet? - kávéját féltőn
próbálja elrejteni, de esélytelen. Körülöttünk egyre többen lesznek, én
pedig kezdem magam kényelmetlenül érezni a földön. A fiú Magnus szemébe
nézett, akinek pupillái összeszűkültek és macska szemek jelentek meg.
A boszorkánymester kezet
nyújtott, hogy fel tudjak áll, majd a fülbe súgott egy sok szerencsét,
és már el is ment. Egyedül maradtam az osztállyal. Minden szépen
elterveztem, de nem így, szóval most csak álltam ott a többiek között és
kerestem azt az ismerős arcot.
- Mindenki itt van?
Kezdhetjük az órát? - egy kevésbé lelkes igent kaptam, majd mindenki
felállt egy vonalba. Gőzöm se volt, hogy most mit kéne csinálnom,
úgyhogy Jace-re hallgatva futással és erőléti feladatokkal kezdtünk.
Remélem, nem éppen az egyik csínye alanyává váltam, mert elég fura
pillantásokat kaptam.
Ezután az alap
védekezési módszereket vettük át, mint sejtettem, alig tudták páran.
Sarah nem volt köztük, ami azért fájt, mert még apa tanította meg nekünk
minden egyes lépését. Egy óra folyamatos hárítás és esés gyakorlás után
nyílt az ajtó, és megláttam a következő osztályom.
- Gratulálok, nővérkém!
Elvetted a szünetünk! - ment el mellettem Sarah, meg sem várva a
reakcióm. Most erre mit mondjak? Új vagyok, honnan kéne erről a helyről
bármit is tudnom?
Nap végére kegyetlenül
kifárasztottam magam. Egyik osztály jött a másik után, a szüneteket
persze sose tudtam, mikor vannak. Mindig csak arra lettem figyelmes,
hogy nyílik az ajtó és jön a következő. Egyedül ebédszünetnél álltam meg
pihenőre, ugyanis megszólalt egy harang, ami jelezte, hogy mehetünk
enni. Hulla fáradt voltam, csak behuppantam az ágyamba, ami így már
egészen kényelmes volt. Mire nem képes egy fárasztó nap? Erőm nem volt
már semmire, a vacsorát kihagytam, inkább varázsoltam magamnak valami
ehetőt. Mire nem jó, ha az ember ereiben csörgedezik démon vér!
- Én a helyedben lefürödnék! - nyílt az ajtó, amin egy ismerős szőke hajkorona jelent meg.
- Pizsamás Mike. Mivel érdemeltem ki, hogy ebben lássalak? - nevettem el magam, mire ő lehuppant mellém az ágyba.
- És én mivel nem?
- Fáradság és társai -
forgattam meg a szemem. Még mindig kamasznak éreztem magam, annak a
gyereknek, aki tegnap még a húgával veszekedett, és nem egy egész
osztályért felelt.
- Miss Herondale! Panaszkodik már az első napon? - nézett rám komolyan, én pedig nem bírtam tovább. Felnevettem.
- Most mit mondjak? Nem a legjobb munkahely és még a fizetés is piszkosul alacsony.
- És mostantól ez így
lesz még két évig? Te tanítasz, mi tanulunk? - hasra fordultam, hogy
szembenézhessek vele. Nem tudtam mi lesz ezután, azt se tudtam, hogy
lesz e ezután. Ha a démonok ennyire felerősödtek, hogy még itt is
elszabadult egy, akkor nagyobb baj lehet, mint azt bárki is gondolta.
- Őszintén, nekem nem jön be ez a tanárosdi. Attól, hogy jól harcolok, még nem tudok tanítani!
- És inkább lennél kint a csatatéren?
- Még akkor is
hasznosabb vagyok, ha első nap kinyírnak - zsörtölődtem. Néha nagyon
rossz természetem tudott lenni, órákon keresztül csak a negatívumokat
látni a dolgokban és összehasonlítani, mi lett volna, ha. De most ez nem
volt fontos, már nem. Arra kellett koncentrálnom, hogy a többieket
felkészítsem, arra pedig minden erőmet bele kellett adnom.
- Én azért örülök, hogy
itt haszontalankodsz! - ölelt át Mike, és talán most először éreztem
ennyire közelről. Bensőséges volt és megnyugtató. Hittem neki, hogy
sikerülni fog, bár ezt így nem mondta ki.
- Menj, mert késő van!
Holnap már nekem is lesz reggel órám - néztem rá fájdalmasan a falra
kifüggesztett beosztásra. Sokan voltak, szerintem az idei évben tudhatja
magáénak az Akadémia a legtöbb tanoncot. Mike még egyszer megszorított,
majd jó éjt kívánva magamra hagyott.
Fürödnöm kellett volna,
tudtam magamról, hogy holnap úgyse fogod időben felkelni ahhoz, hogy
bepótoljam, de annyira hívogatott az ágy, hogy mikor lecsuktam a szemem,
aznap már nem nyitottam ki többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése