Tizenkettedik rész: Első nap

Miután végeztünk az ebéddel és megkaptuk az útbaigazítást, Jace és Alec elment. Magnus csak azért maradt, mert Neo újoncnak számított és szeretett volna adni neki néhány leckét, mielőtt átveszi a helyét. Sarahval a napokban továbbra is kerültük egymást, ha találkoztunk egy halk sziánk kívül nem kommunikáltunk.  

A tanítások egy héten belül kezdődtek, addigra minket, tanárokat is felkészítettek, hogy mit kell csinálnunk. Szerencsére én nem valami unalmas elméleti órát kaptam, gyakorlatra kellett megtanítanom a többieket.  A szobámba, ami ezelőtt a dédapámé volt, egy kézzel írott levelet találtam az egyik asztalfiókban. Egy útbaigazító levél volt az osztályokkal kapcsolatban, néhány jó tanács és tipp Jace-től.

Hétfő, a nap, amitől mind tanár, mind diák tartott. Nem volt első órám, így reggeli után visszavonulva a szobámba, varázsoltam magamnak egy bögre, forró kávét, amire még Magnus tanított. Teljesen ellustít a mágia. Lélekben felkészültem az első órámra, ami természetesen nem mással, mint Sarahékkal lesz. Rengetegszer átolvastam a papírokat, hogy pontosan hogy haladnak és mivel kell folytatni. Mit mondjak? Pár nap alatt nem sokat tud tanítani az ember és bár, nem kezdőkről van szó, mégis a legfontosabbal, a védekezéssel gondoltam kezdeni. 

Félve léptek ki az Intézet hatalmas ajtaján az épület előtti mezőre, ami harcmezőnek volt kialakítva. Az osztály még nem volt itt, tartott még az előző óra. Mélyen beszippantottam az erdő illatát, majd kilépve a hatalmas rom, mert az épületet nem lehetett romnál jobb szóval illetni, árnyékából. Nem volt ebben a tájban semmi különös. Minden pont olyan volt, mint odahaza csak sokkal nyugodtabb.

- Készülsz az első órádra? - lépett mellém a férfi. Hangja még rekedtes volt, nem rég kelhetett.

- Mondhatjuk annak is - szippantottam be még egyet a friss levegőből. Nem tudtam elhinni, hogy Idrisbe vagyok. Annyira hétköznapi, de közben a leggyönyörűbb hely még így is, hogy csak egy egyszerű mezőt látok magam előtt az erdő közepén. A fű helyenként kikopott. Látszott, hol szoktak leginkább gyakorolni.

- Annyira nem tudok semmit erről a helyről, se arról, hogyan kéne megtanítanom őket bármire is - huppantam le a fűre. Harci ruhában volt, nem igazán érdekelt, hogy meglátszik-e a fűfolt. Úgy voltam vele, úgyis szerzek még pár foltot nap végéig.

- Tudod mi a szép egy-egy újrakezdésnél? - guggolt le mellém. Gőzölgő bögrét szorongatott a kezében, gondolom kávé volt benne. Megráztam a fejem, de nem néztem rá.

- Hogy tényleg újra kezdheted az életed egy szinten. Egy új országot kell megismerned, újra kell építened a kapcsolataidat és hátra hagyhatod a múltad egy részét.

- És most nekem is így kéne ezt felfognom? - néztem rá most először a boszorkánymesterre.

- Végül is új országban vagy, használd ki!

- Magnus, ez azért egy kicsit más, nem gondolod? - néztem rá kételkedve, de válaszra már nem maradt ideje, mert az ajtó csapódásával érkeztek a többiek. Egy fiú látott meg minket először,  tágra nyílt szemekkel kezdett el rohanni felénk.

- Kávé! Nálad van kávé! - nézett rá Magnusra hatalmas zöld szemeivel. Amit azokban a szempárokban láttam, egyszerre volt fájdalom, remény és sóvárgás. Ahogy nézte a gőzölgő kávét, mint amikor egy ötéves bámul egy játékot, amit nagyon akarna.

Körülbelül olyan idős lehetett, mint én, hanem idősebb, vörös haja hullámos tincsekben omlott vállára. A szemei viszont... nem tudtam elhinni, hogy ilyen létezhet. Tűzszín hajszínéhez heterokrómiás volt. Jobb szeme mogyoróbarna színében elveszett az ember, míg bal szeme kékségének hidege megrémítette. 

Magasabb volt nálam, Magnusszal majdnem egy magasságban voltak, de a boszorkánymester még így is lenézett rá.

- Kovats, megtudhatnám, hogy miért fogyasztja el a reggeli frissítőmet? - kávéját féltőn próbálja elrejteni, de esélytelen. Körülöttünk egyre többen lesznek, én pedig kezdem magam kényelmetlenül érezni a földön. A fiú Magnus szemébe nézett, akinek pupillái összeszűkültek és macska szemek jelentek meg. 

A boszorkánymester kezet nyújtott, hogy fel tudjak áll, majd a fülbe súgott egy sok szerencsét, és már el is ment. Egyedül maradtam az osztállyal. Minden szépen elterveztem, de nem így, szóval most csak álltam ott a többiek között és kerestem azt az ismerős arcot.

- Mindenki itt van? Kezdhetjük az órát? - egy kevésbé lelkes igent kaptam, majd mindenki felállt egy vonalba. Gőzöm se volt, hogy most mit kéne csinálnom, úgyhogy Jace-re hallgatva futással és erőléti feladatokkal kezdtünk. Remélem, nem éppen az egyik csínye alanyává váltam, mert elég fura pillantásokat kaptam.

Ezután az alap védekezési módszereket vettük át, mint sejtettem, alig tudták páran. Sarah nem volt köztük, ami azért fájt, mert még apa tanította meg nekünk minden egyes lépését. Egy óra folyamatos hárítás és esés gyakorlás után nyílt az ajtó, és megláttam a következő osztályom.

- Gratulálok, nővérkém! Elvetted a szünetünk! - ment el mellettem Sarah, meg sem várva a reakcióm. Most erre mit mondjak? Új vagyok, honnan kéne erről a helyről bármit is tudnom? 

Nap végére kegyetlenül kifárasztottam magam. Egyik osztály jött a másik után, a szüneteket persze sose tudtam, mikor vannak. Mindig csak arra lettem figyelmes, hogy nyílik az ajtó és jön a következő. Egyedül ebédszünetnél álltam meg pihenőre, ugyanis megszólalt egy harang, ami jelezte, hogy mehetünk enni. Hulla fáradt voltam, csak behuppantam az ágyamba, ami így már egészen kényelmes volt. Mire nem képes egy fárasztó nap? Erőm nem volt már semmire, a vacsorát kihagytam, inkább varázsoltam magamnak valami ehetőt. Mire nem jó, ha az ember ereiben csörgedezik démon vér!

- Én a helyedben lefürödnék! - nyílt az ajtó, amin egy ismerős szőke hajkorona jelent meg.

- Pizsamás Mike. Mivel érdemeltem ki, hogy ebben lássalak? - nevettem el magam, mire ő lehuppant mellém az ágyba.

- És én mivel nem?

- Fáradság és társai - forgattam meg a szemem. Még mindig kamasznak éreztem magam, annak a gyereknek, aki tegnap még a húgával veszekedett, és nem egy egész osztályért felelt.

- Miss Herondale! Panaszkodik már az első napon? - nézett rám komolyan, én pedig nem bírtam tovább. Felnevettem.

- Most mit mondjak? Nem a legjobb munkahely és még a fizetés is piszkosul alacsony.

- És mostantól ez így lesz még két évig? Te tanítasz, mi tanulunk? - hasra fordultam, hogy szembenézhessek vele. Nem tudtam mi lesz ezután, azt se tudtam, hogy lesz e ezután. Ha a démonok ennyire felerősödtek, hogy még itt is elszabadult egy, akkor nagyobb baj lehet, mint azt bárki is gondolta.

- Őszintén, nekem nem jön be ez a tanárosdi. Attól, hogy jól harcolok, még nem tudok tanítani!

- És inkább lennél kint a csatatéren?

- Még akkor is hasznosabb vagyok, ha első nap kinyírnak - zsörtölődtem. Néha nagyon rossz természetem tudott lenni, órákon keresztül csak a negatívumokat látni a dolgokban és összehasonlítani, mi lett volna, ha. De most ez nem volt fontos, már nem. Arra kellett koncentrálnom, hogy a többieket felkészítsem, arra pedig minden erőmet bele kellett adnom.

- Én azért örülök, hogy itt haszontalankodsz! - ölelt át Mike, és talán most először éreztem ennyire közelről. Bensőséges volt és megnyugtató. Hittem neki, hogy sikerülni fog, bár ezt így nem mondta ki.

- Menj, mert késő van! Holnap már nekem is lesz reggel órám - néztem rá fájdalmasan a falra kifüggesztett beosztásra. Sokan voltak, szerintem az idei évben tudhatja magáénak az Akadémia a legtöbb tanoncot. Mike még egyszer megszorított, majd jó éjt kívánva magamra hagyott.

Fürödnöm kellett volna, tudtam magamról, hogy holnap úgyse fogod időben felkelni ahhoz, hogy bepótoljam, de annyira hívogatott az ágy, hogy mikor lecsuktam a szemem, aznap már nem nyitottam ki többé.